Budapesti Kamaraopera

A Budapesti Kamaraoperát 1991-ben alapította Moldován Domokos. Alapvető célja 17-18. századi, illetve kortárs operák bemutatása, kép- és hangfelvételek készítése. További fontos célkitűzése a fiatal, pályakezdő énekes és hangszeres művészek segítése, támogatása kurzusok szervezése és opera-produkciók révén. Az eltelt évtizedekben kialakult repertoárján régebbi korok mesterművei (pl. Monteverdi összes színpadi műve, Händel, Vivaldi, Mozart operái) mellett kortárs szerzők (többek között Eötvös, Sáry, Vidovszky) művei szerepelnek.

A Savaria Kamaraopera Németh Pál vezetésével 1993 óta működik, célja elsősorban az opera műfajának megismertetése, megkedveltetése a fiatalok körében kevés-szereplős kisoperák segítségével. Az elmúlt húsz évben számos település iskoláiban, művelődési házaiban, de sokszor szabadtéren is több száz előadásra került sor. Műsorán Pergolesi, J. Haydn, Mozart, Lully, Dittersdorf, Roskovsky művei találhatók.

Mindkét együttes állandó zenekara a Savaria Barokk Zenekar, a zenei vezető Németh Pál, aki 2013 őszén átvette a Budapesti Kamaraopera irányítását is, így a két társulat tevékenysége összeolvadt. A távlati cél: továbbra is megőrizni mindkét irányvonalat, tehát a régebbi korok remekműveinek újrafelfedezését, kortárs szerzők műveinek bemutatását és az ifjúságnak az igényes zenére, az opera szeretetére nevelését minél szélesebb körben.

G. B. Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló – vígopera

Szereplők: Uberto, idős agglegény (basszus), Serpetta, a szolgálója (szoprán), Vespone, néma szolga

Giovanni Battista Pergolesi (1710-1736) olasz zeneszerző stílustörténetileg fontos időpontban, a barokk és a rokokó határán élt és alkotott. Leghíresebb műve, ami szerzőjét halhatatlanná tette, Az úrhatnám szolgáló (La serva padrona) eredetileg egy komoly operája vidám közjátékának készült (Il prigioniero, 1733 – buffo intermezzo). Zenéjének meleg kedélyt sugárzó hangja a nápolyi dal világából fakad.

A mű cselekményében az olasz vásári komédia, a commedia dell’arte tipikus alakjai és helyzetei jelennek meg. Uberto, az öreg, gazdag agglegény szabadulni akar fiatal, csinos, élesnyelvű szolgálójának (Serpetta = Kígyócska) zsarnoki uralma alól, ezért úgy dönt, hogy megházasodik. Serpetta elhatározza, hogy ha úrnő kerül a házba, az senki más nem lehet, csak ő maga. Terve sikere érdekében szövetséget köt a néma szolgával (Vespone = Lódarázs), aki álöltözetben, mint Vihar Kapitány jelenik meg. Fenyegető kardcsörtetésének hatására Uberto feleségül veszi szolgálólányát, így Serpetta a vígopera végére a ház úrnője lesz.

A kis előadói együttesre (két énekes, egy néma szereplő, vonósok, csembaló) íródott mű viharos sikert aratott, hosszú időre meghatározta az olasz vígopera (opera buffa) fejlődését, és közvetlen hatással volt francia megfelelője (opéra comique) kialakulására is.

J. Haydn: A patikus

vígopera két részben, Carlo Goldoni szövegére

 

Joseph Haydn 1768-ban, az Esterházy-kastély operaházának megnyitására írta vígoperáját, Carlo Goldoni szövegére. A szereplők és a cselekmény az olasz commedia dell’ arte jólismert figuráit és helyzeteit mutatják: ismerős az öregedő, gazdag agglegény (Sempronio, a patikus – buffo tenor), gyámleánya, a fiatal, csinos Grilletta („beszélő név”, a.m. kis tücsök – lírai szoprán), szerelmese, a fiatal, szegény patikussegéd (Mengone – lírai tenor), és egy könnyelmű, gazdag fiatalember, Volpino (rókácska – komikus mezzoszoprán vagy tenor). Az átöltözéses bonyodalmak során áljegyzők és álruhás törökök is megjelennek. A szórakoztató történethez Haydn szellemes, változatos zenét komponált, egyszerű, de találó eszközökkel jól megrajzolt figurákkal, virtuóz áriákkal, nagyszerűen megkomponált finálékkal.

A vígopera rövid tartalma:

Sempronio, az öregedő patikus szenvedélyes újságolvasó, képzeletbeli utazásoknak él. Emellett feleségül kívánja venni nevelt lányát, Grillettát, akibe egyszerre ketten is szerelmesek: a patikus segédje, Mengone, és egy gazdag, ravasz ficsúr, Volpino. Grilletta hamarosan helyreutasítja Volpinót, aki vásárlóként egy hashajtó ürügyén próbál udvarolni neki. Az első felvonás utolsó jelenetében Grilletta és Mengone Sempronio jelenlétében váltanak szerelmes szavakat. Annak ellenére, hogy a patikus teljesen elmerült a térkép újrarajzolásában, mégiscsak észreveszi, hogy mi történik a fedele alatt, és kidobja segédjét.

Volpino megkörnyékezi a szerelmesekre dühös Semproniót, hogy adja neki gyámleánya kezét, de a patikus elutasítja. Volpino előad egy anekdotát, amelyet az újságban talált, egy francia nevelőapáról, akit, miután visszautasította lánya kérőjét, kötél általi halállal fenyegettek meg. Miután ismét egyedül marad, a patikus megfogadja, hogy megszerzi a lányt. Eközben a szerelmesek civakodnak, a lány szemére veti Mengonénak gyávaságát, hogy nem meri megkérni őt az öregúrtól, s hogy megbüntesse félénk kedvesét, Volpinóval kötendő lehetséges házasságáról beszél. Végül még el is kergeti Mengonét, és megfogadja, hogy az első jelentkezőhöz hozzámegy. Sempronio ebben a jól megválasztott pillanatban jelenti be szándékát, s a lány kénytelen-kelletlen igent mond. Két jegyző is betoppan, az álruhás Volpino és Mengone személyében. A patikus mindkettejüknek tollba mondja a házassági szerződés szövegét, de mindketten saját nevüket írják be. Miután kiderül a turpisság, távozniuk kell.

Volpino visszatér és bejelenti a patikusnak, hogy a pestisjárványtól sújtott törökök hatalmas készlet orvosságot szándékoznak venni nála. Volpino közvetítőként lép fel, aki anyagilag erősen érdekelt az ügyletben. A szerelmesek ezalatt kibékülnek. Sempronio Konstantinápolyba készül a töröknek öltözött Volpino kíséretében, akinek odaígéri a lányát. Volpino „törökös” áriája után a fináléban a szerelmesek boldogságukról énekelnek, a póruljárt patikus és a kérő dühöngenek. A darab végül általános örömmámorban ér véget.

J. Haydn: La canterina (Az énekesnő)

(Intermezzo in Musica)

Joseph Haydn több évtizedig élt és alkotott Eszterházán (a mai Ferőd) és Kismartonban (Eisenstadt), mint az Esterházy-udvar zeneszerzője és karmestere. Első vígoperája (Az énekesnő c. intermezzo) 1767. farsangján, Pozsonyban került bemutatásra.

A cselekmény és a szereplők ismerősek a commedia dell’ arte világából. A színhely ezúttal a színházi világ, ami elé görbe tükröt tart a szerző. – Gasparina, a fiatal énekesnő és színházi mamája (idősebb barátnője), Apollónia helyesnek ítéli, hogy a kezdő művésznőnek egyszerre két tisztelője legyen. A kettős játék kiderül, az öregedő, erélyesebb szerető, Don Pelagio énekmester arra készül, hogy a Gasparinának kölcsönzött bútorok elszállításával bosszút álljon. Az énekesnő azonban érti a módját, hogy az öngyilkossággal való fenyegetőzés és a színlelt ájulás női fegyvereit szegezze szembe a dühöngővel. A férfi haragja részvétté válik, és a mű épületes befejezéseként Gasparina egyik tisztelőjétől teli erszényt, a fiataltól (Don Ettore, egy gazdag kereskedő fia) pedig gyűrűt kap ajándékba. Felismerhető a rokonság Pergolesi remeke, Az úrhatnám szolgáló és Haydn kis vígoperája között: mindkét darabban felkeltik a sértett fél részvétét, s így a csapás, amelyet a hősnőnek szánnak, ellenkezőjére fordul. Itt is, ott is a női okosság és gátlástalan céltudatosság győzedelmeskedik a férfiúi ostobaságon és erőszakon.

A zenei jellemzés során Haydn sikerrel alkalmazza az intermezzo bevált eszközeit, a karakterábrázolást, a komoly opera (opera seria) kigúnyolását, de ezeken továbblépve szabadabb, elevenebb drámai formai megoldásokat is alkalmaz. Kiemelkedően nagyszerű együttes az első felvonás zárókvartettje, amelyben Don Pelagio dühödt toporzékolása, Gasparina kétségbeesése, Apollonia arcátlansága és Don Ettore szelídebb kedélye mind megtalálja zenei kifejezését. Haydn a műfaj területén alkotott első művével bebizonyította a vígoperához való tehetségét.

W. A. Mozart: Bastien és Bastienne

daljáték

Szereplők: Bastienne, fiatal pásztorlány (szoprán), Bastien fiatal pásztorfiú (tenor), Colas, falusi varázsló (basszus)

Mozart 1768-ban írta kis daljátékát Rousseau: Devine du Village (Falusi jövendőmondó) c. műve nyomán. A 12 éves csodagyerek-zeneszerző nagy biztonsággal költi újra korának zenei nyelvezetét: franciás rokokó muzsika, bécsi dal és népies zene bámulatos könnyedséggel formálódik tolla alatt német daljátékká, Singspiel-lé.

Az opera cselekménye: Bastienne azt hiszi, hogy kedvese, Bastien hűtlen lett hozzá, és bánatával a varázsló hírében álló bölcs és jólelkű Colas mesterhez fordul tanácsért. Nem is hiába. Megtudja, hogy mit kell tennie: legyen kissé kacér, tegyen úgy, mintha mást szeretne, keltse fel Bastien féltékenységét. A terv persze sikerül, amiben némi ártatlan varázslat is segít, és a szerelmesek újból boldogan ölelik át egymást.

A daljátékot az egy időre világszerte híressé vált Dr. Mesmer, a magnetizáló gyógymód mestere rendelte meg Mozartnál, a bemutatóra saját kerti színházában került sor.

G. Ph. Telemann: Az iskolamester

komikus kantáta bariton szólóra, kétszólamú gyermekkarra és zenekarra



A kantátában egy kora 18. századi iskolában az elgyötört kántortanító iskolai napját írja le a szerző. Nagyszerű öniróniával ábrázol egy énekórát, a saját művészetétől belelkesült iskolamestert és a nehézfejű növendékeket.

A mű elején fenséges előjátékot hallunk, uralkodókhoz illő zenére vonul be az iskolamester. Már most biztosak lehetünk benne: többnek akar látszani, mint amilyen valójában. Fanfárhoz hasonló hangközugrásokkal mutatkozik be, ezzel is kiemelve saját fontosságát. Ez után elkezdődik a tanítás, ahogyan lenni szokott. A tanár előénekel egy dallamot, ezt kell a tanulóknak utánozniuk. A C, D, E, F, G, A, H, C hangokat nagyon hosszan énekli, ez jelzi, hogy nem nagyon bízik a gyerekekben. Ennél a kórusnál lesz először igazán mérges, de nem nagyon érdekli, hogy a tanulók értik-e, miért olyan dühös. Ahogyan a víz és a sör összehasonlítása sem gyerekeknek való.

És most énekművészként is bemutatkozik a mester. A zenemű néhány vidám gesztussal mutatja be a nagy különbséget a tanár öndicsérő éneke és tényleges teljesítménye között. Az ária első részének végén már halljuk is a kantáta végén megjelenő szamár-iázás dallamát. A második részben néhány merész hangköz-ugrást próbálgat, de a legfontosabb rész kellős közepén hangja cserbenhagyja. Hogy elterelje a figyelmet erről a hibáról, úgy tesz, mintha a gyerekek miatt hibázta volna el, de aztán a második nekifutás sem sikerül. A fájdalmas helyzetből az első rész megismétlésével tud megmenekülni.

Énekesi kalandja szerencsétlen vége után a tanár új bátorságot mutat. Maga a híres Telemann és az ugyancsak jól ismert Hasse zeneszerzők sem csinálhatták volna jobban! – mondja. Azonnal talál bűnbakot a saját ügyetlenkedéséért: a taktus, amit a tanulók nem tudnak tartani. Telemann és Hasse sikere meg csak abban áll, hogy egyszerűen több szerencséjük volt.

Most azt mondja a tanár a növendékeinek, hogy velük együtt egy fúgát fog énekelni. Ez a nehéz zenedarab biztosan túl megterhelő lesz a tanulóknak, de ez egyáltalán nem téríti el szándékától. Ahogyan az várható volt, a tanítványok természetesen nem tudják egyből jól elénekelni a fúgát. Nem csoda, hiszen a tanár egyszerűen elfelejtette megmagyarázni nekik, hogy mikor kell belépniük. A második kísérletnél előénekli egyszer a dallamot, a tanulók szokás szerint csak hallgatnak. (A fúga szövege egy régi kánonból való, amelyben a diákok a latin-görög tanulmányok miatti mérgüket megmutathatják.) Mivel azonban még mindig nem magyarázta el, hogyan zajlik egy fúga eléneklése, most sem működik a belépés. Ebben természetesen csakis a hatökör gyerekek a hibásak! A tanár túl későn veszi észre, hogy senki nem énekel vele, de aztán végre megadja a helyes útbaigazítást, így a fúga azonnal jól megszólal.

A fúga ugyan jól sikerült, de tanítványai ügyetlenkedései miatt egyre dühösebb lesz az iskolamester. Leszidja őket, hogy miattuk lesz beteg, sőt, végül ők lesznek vétkesek a halálában is. Éneklése alatt a tanulók izegnek-mozognak, ezen annyira méregbe gurul, hogy alig tudja tartani a tempót. Valami vidámabbnak kell jönnie, hogy jobb kedvre derüljön. Az az ötlete, hogy a buta diákoknak egyszer tényleg megmutatja, mit tud, elűzi haragját. Újra egy nagyon nehéz énekszámba vág bele. Végső mondandója a kis vidám kantáta summázata is: Aki a zenét nem szereti és nem tiszteli, aki ezt a művészetet nem szívesen hallgatja, az bizony nagy szamár és az is marad!

Jean-Baptiste Lully: A Karnevál

zenés jelmezes mulatság



Tíz jelenetből álló, négynyelvű (francia, olasz, spanyol, halandzsa-török), táncos, zenés, jelmezes mulatság Molière, Quinault, Bensérade szövegére, Lully zenéjével.
Ősbemutató: Párizs, 1675, Királyi Zeneakadémia.

Nyitány:

A Karnevál visszatértének ünneplése.

I. jelenet: Három spanyol énekes, közülük az első a szerelemre panaszkodik, őt vigasztalja a másik kettő, ezeket másik három spanyol férfi és nő tánccal kíséri.

II. jelenet: Barbacola nevű olasz iskolamester jelenete tanítványaival.

III. jelenet: Pourceaugnac, olasz polgár, igazságszolgáltatást kér, mert két francia nő el akarja hitetni, hogy ő mindkettőjüket feleségül vette.

IV. jelenet: Philène, Tircis, pásztorok és pásztorlányok jelenete.

V. jelenet: Olaszok és egyiptomiak.

VI. jelenet: A Mufti. Török ceremónia, zenével és tánccal egy polgár nemessé tételére, török módon.

VII. jelenet: Az új házasok.

VIII. jelenet: Egy éneklő és táncoló egyiptomi nőt négy cigánylány kísér gitárjátékkal, baszkok és egyiptomiak kíséretével.

IX. jelenet: A (megszemélyesített) Udvarlást baszkok és bohócok énekkel és tánccal kísérik.

X. jelenet: A Karnevál, az Udvarlás és a maszkabál valamennyi szereplőjének összejövetele.